Molnár Róbertet legutóbb harmadszor választották meg polgármesternek a Szegedhez közeli településen, Kübekházán, pedig még ma is fiatalember, negyvenéves. Egy politikus, akit rabul ejtett Isten címmel most jelent meg vallomásos könyve; erről beszélgetünk, a megpróbáltatásokkal teli, mégis kibontakozó értelmes életről, amelynek összefoglalása lehet: „A megtérés nem egy adott pont az ember életében, hanem kettőspont: az igazi vándorút ekkor kezdődik" - de előbb még országos gondok kerülnek elő.
„Azért nem értek egyet az egyes kormányok politikájával, mert mindent kizárólag gazdasági szempontból közelítenek meg. Amíg az életet pénzben mérik - emberi sorsokat, vágyakat, a közösségek törekvéseit -, nem változik meg semmi. Milyen céljai vannak életünknek - ezt kell eldöntenünk! A jó célok eléréséhez Isten ösvényt is ad."
Majd Molnár Róbert azt fejtegeti: a politika önmagában nem bűnös „találmány". „Már gyerekkorom óta erre szocializálódtam a nagyapám mellett, aki mindig határozott véleményt képviselt. Nagyanyámtól kaptam a miatyánkot, nagyapámtól a politikai gondolkodást."
A nagyapa antikommunista volt. „Gyűlölte a rendszert, de szerette az embert, ha kommunista volt is. A hívőnek nem államfőktől, kormányfőktől és pártoktól kell függenie, hanem egyedül Istentől. Ma az egyik narancssárgára, a másik vörösre akarja festeni az országot. Ennél sokszínűbbek vagyunk, s az igazság egyik oldalon sincs. Valahol följebb kell keresni..."
Tizenhét évesen - 1990 előtt - már részt vállalt a helyi „politikában". Az irodájával szomszédos helyiségben - akkor még tanácsházának hívták - a gyámügyi előadó megdorgálta: ha nem hagyja abba a „szervezkedést", gyámság alá helyezik! Úgy tekintettek rá a tanácsi vezetők 1988-ban, mintha „ellenforradalmár" lenne. Pedig csak azt szerette volna, ha programokat szerveznek a fiataloknak, „ne öntsön el mindent a szürke, egyhangú élet".
1991-ben a szegedi Tejipari Vállalatnál dolgozott. „Középkáder lettem, felsőfokú végzettség nélkül. Láttam, milyenek az emberek: képmutatók, haszonlesők, mások önzetlenek, jó szándékúak."
Eljárt az akkor még ellenzéki rendezvényekre: megfordult az MDF, a Fidesz, a KDNP és a Kisgazdapárt gyűlésein. Végül a kisgazdáknál kötött ki. „Harcos lelkületük találkozott a temperamentumommal. S a magyar vidék sorsáról volt szó!"
Molnár Róbert ma is falusi parasztgyereknek vallja magát, bár időközben a humán menedzser szak mellett jogi diplomát is szerzett. „Számomra fontosak paraszti őseim életének értékei. A kisgazdák között sok ügyvéd akadt, köztük számos olyan alak, aki azért sündörgött ott, hogy majd a földvisszaadásnál megszedje magát - sokaknak sikerült is... De az egyetemisták őszintén vágyták a radikális változást."
Közben a kisgazdák megkérték, legyek a párt megyei sajtófőnöke. „A politikai fordulópont 1990. január 20-án következett be az életemben. Akkor ismerkedtem meg Torgyán Józseffel a Budapesten rendezett egyeztető nagygyűlésen. Tetszett a harcossága, s akkor még önzetlennek láttam ezt..."
Ettől kezdve szervezte Torgyán József vidéki útjait, s amikor a politikust 1991-ben pártelnökké választották, Molnár Róbertet - elismerve jó szervezőkészségét - meghívta a párt országos központjába. Előbb szervezési, majd protokoll osztályvezető lett, később főtitkárhelyettes, 1998-ban országgyűlési képviselő.
Hamar magasba lendült, „túl magasra, s ez elszédített".
Ma is úgy gondolja, a kisgazda politizálás iránya az ország érdekét szolgálta. De hamarosan „elegem lett a kamarillapolitikából, amely ekkoriban jellemezte a kisgazdapártot. Egyesek úgy gondolták, a hatalom arra való, hogy egyéni érdekeiket szolgálja, s visszaéltek a hatalmukkal."
Ekkor „megbicsaklott" benne valami. Egy pártdöntés miatt - utólag arra akarták rávenni, hamisítsa meg a jegyzőkönyvet - erkölcsi döntés elé állították. Nem vállalta a nemtelen feladatot.
„Ekkor kizártak a frakcióból, megvonták országgyűlési jegyzőségemet, egyik napról a másikra független képviselő lettem. Orbán Viktor kérésére pártonkívüliként csatlakoztam a Fidesz-frakcióhoz, mert baloldalról erősödtek a támadások a kormányzati többség csökkenése láttán."
Sikeres ember volt, fiatalon a politika első vonalába került, majd 2002. május 15-én - a választásokkal - egyszerre mindenből kikerült. Öt hónap munkanélküliség következett.
„Közben 1998-ban megnősültem. A szülők ellenkezésével dacolva »elraboltam« a feleségemet. Együtt jártunk a jogi karra. Rövidesen azonban zátonyra futott a házasságunk."
Budapestről visszaköltöztek Kübekházára, ahol közben építettek egy kis házat. De egyik napról a másikra még a részletet sem tudták fizetni. „Feleségem nagyapjától kaptunk kölcsön. Depressziós állapotba kerültem, feleségem diákhiteléből és munkanélküli segélyből éltünk, közben végeztük egyetemi tanulmányainkat."
2002 októberében elindult szülőfalujában a polgármesteri választáson. Meggyőző arányban őt választották meg. „Belevetettem magam a munkába. A falu szó szerint romokban hevert, valamit tenni kellett. S ha sikerült ez, nem magamnak, hanem Istennek köszönhetem, ő »csak« fölhasznált engem ehhez. Ezt már mai megvilágosodásommal mondom. Építkezni kezdtünk, az önkormányzat visszafizette adósságát, de még ekkor is úgy gondolkodtam, Istent - amikor szükségem van rá - leemelhetem a polcról."
Országgyűlési képviselőként, a politika sűrűjében Istennek nem kedves dolgokat is elkövetett. „Ezzel együtt mindjobban vágyódtam Isten után, felkerestem a Bosnyák téri katolikus közösséget. Amikor jöttem ki a templomból, mint valami ipari porszívó, úgy akart a gyóntatófülke beszívni. S én még mindig ellenálltam. Isten hagyott: ha nem akarom, menjek a magam feje után. Vallásos voltam ugyan, de még nem hívő."
Sokan elmenekülnek Isten elől, bízva magukban, s közben a halálba „kudarcba, bűnbe - futnak. S amikor baj van, mint egy kívánságteljesítő automatához, Istenhez fordulnak - írja könyvében Molnár Róbert.
Polgármesterként munkamániás lett, gyakorlatilag csak aludni járt haza, feleségével alig találkozott. 2003 karácsonya előtt neje néhány napra hazautazott a szüleihez pihenni. Róbert feldíszítette a fenyőfát, várta vissza. S a feleség telefonált: nem jön...
„Kártyavárként omlottam össze. Hogy Isten megtörje kemény szívemet, nem volt elég kikerülnöm az országos politikából, kellett hozzá házasságom kudarca is. Feleségem református, ekkoriban ő már megtért."
Utolsó szalmaszálként Istenbe kapaszkodott, leporolta a polcon lévő Bibliát. A Zsoltárok könyvénél nyitotta ki. Dávid király egyszer a magasba, máskor nagy mélységekbe került, de mindig hálát tudott adni. „Föltettem a kérdést: életem drámai eseményei közepette nekem is hálásnak kellene lennem? S ahogy olvastam a Bibliát, egyre elevenebbé vált bennem Isten. Az egyik éjszaka - talán némelyek azt gondolják, a mai, »modern« világban Isten már nem »kommunikál így« éppen a tetőtéri szobába mentem fel, amikor megszólított Isten. Annyit mondott: Mózes 16,9. Nem hangot hallottam, hanem mintha valamilyen különleges érzékszervemmel fogtam volna fel az üzenetet. De még mindig próbáltam »lerázni« magamról. Fél kettőig bírtam, akkor fölkeltem, s kinyitottam adott helyen a feleségemtől kapott Károli-féle Bibliát. „Térj meg a te asszonyodhoz, alázd meg magad az ő kezei között."
Nem attól leszünk Istennek kedvesek, hogy kivikszoljuk a templomot, hanem attól, hogy az ő értéke szerint élünk, hogy hitünkkel elfogadjuk őt. Ettől kezdve megindult az enyhülési folyamat kettőjük között. „Feleségem lejött Szegedre, az egyetemi vizsgámra, beszélgettünk, de még akkor is igyekeztem megjátszani a kemény férfit; amikor azonban fölszállt a vonatra, éreztem a hiányát. Telefonáltam: a következő járattal jöjjön vissza. - Ott voltam, beszélhettünk volna..." - hangzott a válasz.
„Nagy szükségem volt erre a nyomorra."
Később is találkozgattak, majd felesége közölte: meghívta őket Végh Tamás, a fasori református lelkipásztor. Korábban is imádkozott értük, a házasságukért. Közvetíteni igyekezett köztük, de mindketten mondták a magukét. Erre a lelkipásztor így szólt hozzájuk: „Ne gyalázzátok Istent, vonuljatok el egy csendes hétre."
Biatorbágyon ötven éve működik a Trausch Liza Erzsébet által alapított ökumenikus missziós központ. Róbert nagy nehezen állt rá, húzódozott. „Isten megint a fejemre koppintott: de igenis mész!"
Addig úgy gondolta, csak az a munka jó, amit ő maga végez. De ekkor a feladatokat munkatársaira kellett bíznia. „Ez jó vezetési tapasztalatnak bizonyult. Isten meghúzott a sárban és a mocsokban, hogy meglássam önmagamat."
A csendes hét első napján közölte a vezető lelkipásztor, a Királyok könyvének egyik részletével foglalkoznak. „Bedurrantam: nem azért mentem oda, hogy egy bélpoklos ember történetével foglalkozzam - elmegyek! Feleségem sírva fakadt. Megsajnáltam, visszaültem."
Egyre inkább megértette, az ördög akarta elüldözni onnan. „Mert Isten az első estétől kezdve ezen a történeten keresztül kezdte lelkembe lövöldözni a nyilait. Rájöttem, a történet rólam szól! A dicső politikus és hadvezér, aki nagy sikereket ért el, közben leprás lett. Takargatnivaló foltjai voltak... Elvártam, hogy szeressenek, tiszteljenek; a korrupció, a protekcionizmus... mind-mind előjött korábbi életemből."
Csütörtökre rosszul lett, mintha valaki a torkát szorongatná. Akkor azt mondta a lelkipásztornak: ha nem teheti le bűneit még aznap a keresztfa alá, reggelre meghal. „Megértettem, az ördög nem koktélozgatni akar velem, már az életemet kívánja."
Elővett egy papírlapot, s gyerekkorától kezdve mindazt, ami oda kívánkozott, fölírta: „Megloptam a szüleimet, paráználkodtam... két oldal tele lett... Amikor fogadott a lelkipásztor, imádkoztunk, s azt éreztem, nincs vesztenivalóm. Olyan dolgokat mondtam el - az embernek, de már tudtam, valójában Istennek -, amit korábban senkinek sem. Vörösödtem, sírtam, szégyenkeztem. A lelkipásztor ártatlan bárány arccal nézett rám. Ilyennek képzelem el Krisztust: aki bűneinkben is velünk van.
Életemet átadtam Istennek, behívtam őt a szívembe, s azt mondtam: Uram, a tiéd vagyok. A lelkipásztor figyelmeztetett: a megtérés nem egy pont az ember életében, hanem kettőspont: az igazi vándorút ekkor kezdődik."
Utána fölment a szobába, felesége nem tudta már elképzelni, hová lett - talán mégis elszökött? „Ma nagyon sok bűnöm bocsáttatott meg."
Lefeküdt, de nem érezte a megrendítő hatást - hogy attól kezdve minden rózsaszín lett -, amiről mások beszámolnak megtérésük történetében. „Hajnali fél kettőkor fölébredtem, hogy mennyei kórus zeng a fülemben. S amikor kinyitottam a szemem, akkor is zengett: „Itt vagyok, jövök... itt vagyok, jövök... - ezt hallottam. Annyira a hatása alá kerültem, hogy elkezdtem sírni, s reggelig potyogtak a könnyeim."
Reggel feleségének minden vele szemben elkövetett vétkét elmondta. Kölcsönös bűnvallomás következett. „Fájdalmas volt... annyira, hogy összeomlottunk a teher alatt a sáros hóban... 2004. március 4-ét írtuk. Utána egymás ruhájáról vakartuk le a sarat. Aztán Isten fölemelt minket."
A megpróbáltatások a továbbiakban sem maradtak el. „De már másként fogadtuk. Tudtunk Istenhez imádkozni. Munkatársaimmal is megváltozott a viszonyom. Amikor beléptem a hivatalba, anélkül, hogy megszólaltam volna, kolléganőm rám nézett: mi történt velem? Egészen megváltoztam."
Az egyik közös ebéd alkalmával így imádkozott: hálát adok, Úrjézus, kollégáimért és kolléganőimért, arra kérlek, áldd meg őket.
Volt, aki azt mondta: mi történt ezzel? Meghibbant? Elment egy hétre, s így tért vissza... „Szoftvercsere ment végbe bennem. Isten külsőleg-belsőleg megváltoztatott. Sok mindent lefaragott, sok mindent adott."
S megértette: polgármesterként építhet utakat, csatornahálózatot, iskolát alapíthat, szebbnél szebb rendezvényeket szervezhet - „de mit ér az egész, ha nem mentünk meg embereket. Száz év múlva a kutya sem emlékszik ránk, de ha egy embert megmentünk az örökkévalóságnak, akkor az ott lesz a mennyországban. Keltsük életre bennünk a halált! Ez a hívő ember feladata!"
Hét évig kutya-macska házasságban éltek, nem születtek gyermekeik. Isten nem tudja megáldani két önző ember életét. Amikor Róbert megtért, Isten előtt is összekötötték az életüket. Mert ez is hiányzott addig. 2004. augusztus 7-én a Tesszaloniki levélből elhangzott a részlet: „Titeket meg Isten tanított meg arra, hogy egymást szeressétek."
Felesége elő volt jegyezve a lombikbébiprogramra, megelőzően mindenféle orvosi megoldást kipróbáltak már a foganás érdekében. Egy neves szegedi professzor azt mondta: „Ágika, Istent be lehet csapni." Róbert tudta, ha az orvostudomány így viszonyul Istenhez, azon a segítségen nem lesz áldás.
„Professzor úr, Istent nem lehet becsapni!" Augusztus 14-én megfogant a kisfiuk... Marcellka idén szeptemberben már iskolába megy. Öccse, Zsombor hároméves. Jázminka születése előtt döbbenetes dolog történt. Ági élete volt a tét, beavatkozással megmenthető, de a gyerek elmegy... „Írjuk alá a beleegyezésünket...? Ki vagyok én? Nem dönthetek az életről!"
Összetörtek. Ági a kórházban, Róbert otthon zokogott. „Leborultunk Isten elé: mi legyen? Uram, mindannyiunk élete a te kezedben van. Nem hisszük, hogy azért adtad ezt a gyermeket, hogy mi, emberek elvegyük." Nem engedték a beavatkozást, majd épen és egészségesen szorította magához Ági a kislányukat, a gyönyörű Jázminkát.
„Isten fölrakott a korongjára, egyébként hasznavehetetlen agyag lennék. A fazekas lecsíp az agyagból, formálja, kiégeti, így válik értékessé. Istennek - ha fáj is - számtalanszor ki kell égetnie minket nyomoraink, bukásaink által, hogy jobbá tehessen."
Forrás: Új ember
